A mezőföldi népviselet bemutatása

 

 

A néprajzi tagolódás szerint Mezőföldnek nevezett vidék nagyjából Fejér megye területére esik. Az itt élő köznép növénytermesztéssel és állattartással foglalkozott (jellemzően a falvakban), de a kézműves ipar is sokaknak (inkább a városi lakosság számára) biztosított megélhetést. Az emberek életformájukhoz, anyagi helyzetükhöz igazodó ruhákat öltöttek magukra, melyeket leginkább megfelelőnek tartottak az adott tevékenység végzéséhez, kényelmes, könnyen kezelhető, tisztítható felöltőket viseltek. Főként az ünnepnapi viseleteken jelennek meg díszes elemek, jobb minőségű, színesebb textíliák, bevarrások, redők, hajtások, szolid hímzések, csipkék, anyagkombinációk, gyöngysorok, fényes gombok, stb.

Az idők során állandó változáson megy keresztül a „divat”. A logikusabbnak, használhatóbbnak vélt praktikák, új anyagok, technikák, másoktól ellesett fortélyok idézik elő a módosulást. A mezőföldi térség életében – így a ruházkodásban is – meghatározó szerepe volt Budapest közelségének. Budapest, mint főváros és mint a különböző kultúrák találkozásának színhelye. Továbbá fontos kereskedelmi útvonalak haladtak keresztül korábban is a megyén. E térségben hamarabb ment végbe mindennemű változás. Más népek magukkal hozták a külföldi divatot, az új szemléleteket, melynek hatására a térségben élő lakosság másként kezdett öltözködni. Továbbá befolyásoló tényezőként említjük a két világháborút is. A különféle kultúrák találkozása és az emberek szegénysége, a megváltozott életforma okozta a változást. Fejér megye területén a népi viseletek elhagyása az 1940-50-60-as években kezdődött és napjainkban már csak múzeumok, öreg házak szekrényei, padlásai őrzik ezeket a darabokat. Természetesen a fiatal generáció vette fel elsőként az új hullámok ruháit a szülők és nagyszülők legnagyobb bánatára, hiszen ők a hagyományos viseleteket tartották „nekik valónak”.

Általánosan mezőföldi népviseletről lehet beszélni, de hozzáteszem az öltözékek településenként, van, hogy falu- vagy városrészenként különböznek egymástól. Az általános mezőföldi vonásokat azonban megtartják, melyeket a következőkben ismertetem.

Kezdetekben az öltözetek anyagát maguk készítették (szőttek, bőrt készítettek ki, stb.), azután a műhelyek és gyárak létrejöttével megvásárolták a ruhák alapanyagát. Például Magyarország egyik leghíresebb kékfestőmestere volt Székesfehérváron a Montskó család, akik az 1700-as évektől készítették az általában hétköznapokon viselt kelmét.

A konkrét ruhadarabok a férfiaknál a következők voltak. A hétköznapok és ünnepnapok viselete volt egyaránt a vászon anyagból készült, fehér színű bőgatya, később a polgárosodásnak köszönhetően divatba jött a fekete vagy sötétkék szűkszárú, felfelé bővülő szabású „bricsessz” vagy csizmanadrág. Fehér, szintén vászonból készült ingre vették a fekete mellényt, arra a kabátot. Fejükön fekete, karimás kalap volt, lábukon fekete bokszbőr csizma. Nyáron azonban leginkább mezítláb vagy papucsban jártak.

A nők öltözete színesebb és változatosabb volt. A térségben minden nő hosszú, bokáig érő szoknyát viselt. Jellemzően 3-6 kikeményített, vászon alsószoknya fölött egy selyem vagy gyapjúszövet, vagy karton, esetleg flanell… anyagból készült, ráncolt felsőszoknyát viseltek. Különféle alsóingeket, pruszlikokat öltöttek magukra, amelyekre a felső blúzt vették, melynek anyaga általában a szoknyához igazodott. A szoknya elé kötényt kötöttek, mely dísze és egyben védője is volt az öltözéknek. Használtak váll- és fejkendőket az évszaknak, alkalomnak és életkornak megfelelően. A nők lábbelije ritka esetben a bőrcsizma, inkább fűzős, cúgos és pántos cipők, papucsok, de a nők is munka alkalmával csak mezítláb jártak. Ünnepi viseletükhöz tartozott a hímzett fehér zsebkendő (keszkenő), melyet vasárnap a templomba vittek magukkal a zsoltárba téve. Ilyen zsebkendőt készítettek és adtak a lányok a fiúknak, amikor szerelmüket fejezték ki.

Az általánosságok ismeretében mutatom be az egyik jellegzetes mezőföldi népi viseletet, a Székesfehérvár Felsőváros népi öltözetét, mely néprajzkutatóknak köszönhetően részletesen feldolgozva fennmaradt az utókor számára.

 

A Székesfehérvár Felsőváros népi öltözete

 

 

A székesfehérvári parasztság jelentős része a XVIII. században telepedett le. A külváros földművelő lakosságát nevezzük Felsővárosiaknak. Ezeken kívül jelentős parasztság él az Alsóvárosban (a város déli részén). A többi városrészben is találunk még elszórva paraszti lakosságot. Ezek közül a leginkább hagyományőrző a Felsőváros. Az egyik legfeltűnőbb sajátosságuk a népviseletük, amit az idősebb generáció még néhány éve is hordott. A viseletet az évszakoknak és napszakoknak megfelelően változtatják. Más összetételben hordják, ha a városba, a piacra mennek, ünnepek alkalmával, vagy ha otthon tartózkodnak.

A nők mindig három szoknyát viselnek. A városba járó öltözetük a következő: legalul van a „dupla parget” szoknya, amelyre slingelt szoknyát vesznek és legfelül egy „parget” vagy nyáron kartonszoknyát hordanak. Továbbá blúzt vesznek fel, maguk elé pedig világoskék apró mintás kékfestőkötényt kötnek. Fejükre szövet- vagy delinkendőt tesznek. A vállukra és nyakukra pedig „kismeleg” vagy „berliner” kendőt kötnek. A színek tetszés szerintiek az egyéni ízlésüknek megfelelően. Télen-nyáron három szoknyát vesznek fel, mert így lesznek egyforma gömbölyűek.

Ünnep alkalmával a dupla és slingelt pargetszoknyára különböző színű szövetszoknyákat továbbá két blúzt vettek fel. A felső blúz volt az ünnepélyesebb, ami bársonyból vagy selyemből készült. Ilyenkor kétféle kötényt hordanak: a rakott lüszter vagy a húzott selyemkötényt. A selyemkötényt elsősorban a nagyobb ünnepek alkalmával hordják, mint pl. Karácsony, Húsvét. A rakott lüszterkötényt pedig vendégségbe járáskor vagy vasárnap viselik. Ünnepi napokon szövet- de nagyobb ünnepek alkalmával selyemkendő van a fejükön. A menyecskekendő különböző színben fordul elő. Az ünnepélyesebb általában piros selyem fehér virággal. Nyáron otthon általában csak menyecskekendőbe járnak. Temetésre vagy temetőbe tiszta fekete fényes kötényt és fekete ruhát hordanak. A lakodalom alkalmával mindenki igyekszik kitenni magáért, és a legszebb ruhát veszi fel. Ilyenkor általában mindenki piros selyemkendővel köti be a fejét. A bálozó ruhájuk valamikor a lányoknak puplin, batiszt és karton volt. Szépen kikeményítették a szoknyájukat és apró ráncokra szedték.

A lábukon a fél vagy egészszárú „félregombos” vagy a „batiszt cúgos” cipőt hordták. A nyári rózsáskerti táncokra is ebben a cipőben mentek. Mindenki vigyázott, hogy minél szebben és értékesebben öltözködjön fel. Hogyha valaki megnézte őket, lássa, hogy „jaj ez felsővárosi”. Ha a ruha megkopott azt használták otthoni viseletnek. Csizmát csak a városban, piacon vagy otthon viseltek.

A férfiak feszes csizmanadrágot, csizmát, inget, „ricit” és hegyes ezüstgombokkal díszített mellényt hordtak. A nadrág csak egy ideig volt zsinóros és azt formájáról „nyolcasnak” nevezték. Amikor az uraságok viseletét kezdték hordani („uradzani” kezdtek), lekerült a zsinór a nadrágról. A fejükön nagy szélű kerek kalapot hordtak. Télen a férfiak régen esztrigán vagy újabban bundássapkát viseltek. A 30-as évekig gatyát is hordtak, amely egészen a láb fejéig leért. Az elejét és hátulját ráncba szedték és a két oldala sima volt. A téli kabát a háromnegyedes félkabát volt, és miután ez kiment a divatból a hosszú kabátot kezdték viselni. Vasárnap délután a gatyát is felvették, ha elmentek valakihez látogatóba és ilyenkor bőrből készült tükörfényesre pucolt papucsot is hordtak.

Aki viseletét elhagyta arról a felsővárosiak azt mondták, „hogy ez már mesteremberes lett, ez már nem bírja a parasztszoknyát”. A mondás igazolja, hogy külön öltözetben jártak a nem földművelésből, növénytermesztésből, állattartásból élő, pl. iparos emberek, akik inkább az Alsóvárosban éltek. A viselet átalakulása a második világháború után kezdődött, amikor a fiatalok fokozatosan elhagyták.

 

*********************

Hartalné Törzsök Tímea